Ma szembejött velem ez a Müller Péter könyvrészlet és eléggé szíven ütött

Fura, megosztó érzéseket váltott ki belőlem.
Elsőre elöntött az "igen, minden szava igaz" érzés, de másodikra már a vádat éreztem ki belőle.


Azt hiszem, hatalmas a különbség aközött, hogy egyedül élek, vagy, hogy magányosan.


Íme a gondolatébresztő részlet:

“Anyámtól tanultam, aki bölcs nő volt, az élet ismerője. Főleg a női lét ismerője. Ő egyszer azt mondta nekem… Olykor lejjebb kell adni. Bele kell menni kis megalkuvásokba. Nagyokba nem szabad, de kicsikbe igen. Amikor megkérdeztem, hogy miért kell néha kompromisszumokat kötni, azt felelte:
– Azért, mert a magányban berozsdásodsz. Hozzászoksz. Megvastagszik a bőröd, érzéketlen leszel. Nem veszed észre, hogy lassacskán egyre vastagabb és magasabb falakat építesz magad körül, amiken nincs ajtó. Azt hiszed, önszántadból vagy egyedül, de ha sokáig őrzöd ezt az állapotot, börtönné válik, s azt veszíted el a magányban, amit kerestél benne: a szabadságodat.
Néha bizony bele kell menni olyasmikbe, amiket megbánsz. Talán. Valamire minden találkozás jó.
A másik is ember. Lehet, hogy nem hozzám való, de mégis: ember. Talán kaphatok tőle valamit. Nem azt, ami hiányzik, hanem valami mást, amitől, ha boldog nem is leszek, de legalább nem rozsdásodok be. Egy szomjas embernek a víz a legcsodálatosabb ital.” (Müller Péter)