"Ma van a szülinapom-pom-pom-pomporo-rom"

Pont hat éve, a szülinapomon írtam...

...és mai is pont így ;-)

…tudom, hogy ez csak egy nap! 

...és tudom, hogy semmi köze ahhoz, hogy hogyan is érzem magam a bőrömben, pont most, pont ma…, de akkor mégis miért éreztem késztetést, hogy fodrászhoz menjek, frissen gyantáztassak, kiöltözzek, vagy, hogy a futópadon megdöntsem életem rekordját…?

…igen, persze megint ott álltam

…olyan energiákkal, amikről nem is gondoltam, hogy vannak, és megállíthatatlanul futottam! És nem számoltam ...ami kicsit furcsa volt, mert általában a harmadik kilométernél már jön a számolás… de nem jött! Csak kattogott az agyam és azon kaptam magam, hogy elemzem az életem... De miért? Nem kerek, és még csak nem is fontos évforduló ez... és egyáltalán! Mekkora baromság már, hogy egyáltalán ezt megünnepeljük! De valahogy az ember mégis elkerülhetetlenül végiggondol ilyenkor sok mindent...

 

Hát akkor nézzük:

• Van az életemben legalább 3 olyan dolog, amit én irányítok és teszem is ezt szívesen és nagyon szeretem

• Van 2 olyan, amiről azt hiszen, hogy én irányítom és próbálom is ezt fenntartani, de a lelkem mélyén tudom, hogy nagyrészt semmi közöm a működésükhöz, de szeretem őket

• És van 1 olyan, amiről biztosan tudom, hogy nem én irányítom és meg sem próbálom és mégis imádom

Nem is olyan rossz a mérleg... :-) 

Közben kaptam egy köszöntő sms-t, amiben az állt, hogy a legszebb korban vagyok…

Először kicsit mellbevert, hogy én már „korban vagyok”, de ahogy gondolkoztam tovább az életemen rájöttem, hogy IGEN! Életemben nem voltam még ilyen jó korban! (-karban, már csak a vicc miatt)
Már tudok szeretni! És úgy tudok, hogy tényleg azt szeretem, amiről valóban szó van! Nem látok mögé dolgokat, nem kerekítgetem - szépítgetem - építgetem ...csak szeretek valamit-valakit, mert szeretnivaló.
Nem keresem magam a dolgok mögött. Nem gondolom már, hogy benne kéne lennem direkt bármiben is, hogy működjön.
El tudom fogadni a tökéletlenséget…. a sajátomat is!! 
Már nem hiszem, hogy mindig mindenkinek meg kellene felelnem! (Persze mindig is ezen leszek, mert zsigerileg ilyen vagyok, de már nem úgy!) 

...Erről eszembe villant az, a Babits  idézet, amit 8 évesen, az első emlékkönyvem nyitó lapjára írt az Anyukám: „Mindenik embernek a lelkében dal van  és a saját lelkét hallja minden dalban. És akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek.” Hát vannak még örökérvényűségek...(szerencsés vagyok, csak bele kell lapoznom néha az emlékeimbe, és nincs is több kérdés)... tehát ebből adódóan, nem akarom, hogy mindenki megértsen, meghalljon, vagy szeressen!

….és már nem szeretnék a „leg” lenni, csak meglenni, megélni, meglelni
...csak azt szeretném, hogy aki megismer, az ismerjen meg!
…már nem fontosak a hatalmas találkozások. Találkozások vannak, és fontossá lehetne
...nem fontosak a világrengető beszélgetések sem! De fontos, amit egymásnak mondunk hétfőn, kedden, csütörtökön
…már tudom, hogy nem baj, hogy szeretek olyan embereket, akik lehet, hogy „meg sem érdemlik”, mert (a szeretetem) a SZERETET nem ilyen
...tudom, hogy minden olyan beszélgetés, amiről bárki valaha az életben azt mondta nekem, hogy csak az időmet fecséreltem vele, nem létezik! Nem létezik az elfecsérelt idő!
…már tudom, hogy csak én tudom élni az életem! Senki nem fogja magát jól érezni helyettem, és senki nem fogja az élményeimet feldolgozni, elraktározni, élvezni

…és már nem szégyenlem, hogy igaznak hiszem az „egyedül születtünk, és egyedül halunk meg” elvét
…tudom azt is milyen érzés, ha szeretnek! Amikor tényleg szeretnek! Nem csak részeket belőlem, és nem azt, akit szeretnének, hogy legyek
…már azt is tudom, hogy soha nem fogom megtudni, hogy milyen is vagyok valójában, és hogy annyiszor létezem, ahányszor szeretve vagyok.…és igen! nem baj, ha mindenki másnak lát a saját tükrén keresztül, az is ÉN vagyok! 

Köszönöm, most tényleg jól vagyok!