Annyira lehangol ez a sztori. Ragyogó napsütés, lenge szellő és egy új futócipő.
Kizárt, hogy ezt ki lehetett volna hagyni, hát nem is tettem.
Tényleg elképesztő gyönyörű idő volt, nem is emlékszem mikor volt ennél csodálatosabb nap az elmúlt hetekben. Tehát szárnyaló lélekkel és tettrekész lábakkal nekivágtam. Ráadásul az egyik legklasszabb helyen, egy erdőszéli kis futóúton.
Mivel kevesen olyan szerencsések, hogy ráérnek délelőtt futkározni, annak rendje és módja szerint alig találkoztam valakivel. Konkrétan az első 20 percben senkivel. De amikor az első hozzám hasonló futóbolond szembejött, azonnal köszönhetnékem támadt.
Hát nem tudom..... de mész szembe valakivel egy elhagyott helyen, akivel még a hobbitok is közös...... nekem ez természetes volt. Neki nem. Biztos az endorfintól szétcsattanó agyam vezérelt, de a következőnek is biccentettem. Semmi. Jött egy bicajos. Semmi. Már végül egy mókusnak is köszöntem volna, de az meg nem jött.
Egész órás futásom köszönési mérlege rém hihetetlen. Mindösszesen a következő emberek köszöntek vissza(!), mert rám ugye egyik sem:
Egy cuki ovis csoport, egy hozzám hasonló nő, kettő láthatóan profi sportoló srác és egy szerelmes pár, bár szerintem ők zavarukban, mert láthatóan egy nyugis helyre vágytak volna nem rám.
Egy cuki ovis csoport, egy hozzám hasonló nő, kettő láthatóan profi sportoló srác és egy szerelmes pár, bár szerintem ők zavarukban, mert láthatóan egy nyugis helyre vágytak volna nem rám.
Én vagyok hülye vagy a világ fura?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése