Nő a nőnek farkasa. Egy kicsit sem romantikus gyerekszülés története.

.....avagy kis kesergős szülőszoba-blues

Hogy, hogy és miért, nem tudom. De, hogy a fontos pillanatokban, a nők sokkal embertelenebbek tudnak lenni saját nem-társaikkal az biztos.
Hogy a sok ösztrogén, vagy a verseny szellem? Fogalmam sincs.

Anikó története sajnos, ékes bizonyítéka, az igazamnak:

"Nagyon hosszú volt az út a műtőig. Hetekig küzdöttem, hogy ne legyen császáros a szülésem. 

De faros volt a drága és az is maradt. A harminchatodik héten dokit és kórházat váltottam, voltam természetes és mesterséges fordításon és könyörögtem is a dokinak, hogy próbáljuk meg, de a végén egy kín keserves, ébren- és kórházban töltött éjszaka után, mégis a műtőasztalon ültem és vártam, hogy beteljesüljön szörnyű sorsom.

Esküszöm, nem hisztiztem az elmúlt hetekben egyetlen egyszer sem! Csak küzdöttem minden nap elszántan, hogy megváltoztassam ezt.

De hát mivel nem sikerült, igyekeztem jól állni az elkerülhetetlenhez. A hajnali infúziókat már végig vicceskedtem a nővérekkel és tartottam a lelket, a reggel végre odaérő családomban is.

Teljes nyugalommal és várakozással telve öltöztem be a béna hálóingbe, majd sétáltam át a műtő ajtaján. Kedves, idősebb úr volt a beteghordozó, megmutatta hova kell felülnöm, még ő maga húzta rám a harisnyát is, majd megpaskolta a kezem és magamra hagyott.

Ültem, üldögéltem. 

Fogalmam sincs akkor már hány perce, de nyilván az idők végezete óta és nem történt semmi.
Emberek jöttek mentek a zöld ruháikban, de hozzám ugyan a kutya nem szólt. Baromi hideg volt, nagy rohadt neon meg mindenféle fények világítottak, én meg az ágy szélén lóbáltam a lábam, mint egy balfasz, akihez nem jöttek a randira és még csak fel sem hívták.

Kezdtem kétségbe esni és az elmúlt időszak összes, magányos harcosként végigvitt sikertelenségem, a nyakamba omlott. Legalább hatan voltak körülöttem. Mind nő.

Szégyen-nem szégyen, de rám tört a sírás. 

Fogtam a hasam, beszéltem a fiamhoz, hogy nyugodjon meg, nem fog fájni, és ez nem erőszak, de muszáj....és csak sírtam, mint a záporeső.
Tudjátok ki vette észre?! 
A tologató bácsi, aki közben térült-fordult és tiszta lepedőket hozott fel a mosodából....

-Anyuka maga sír?
-Nem csak..... -és persze elkezdtem még jobban sírni.
Ő a vállamon át ránézett a két műtősnőre, meg az anesztes doktornőre és nem szólt semmit, de a pillantásába ott volt minden.

Oda jöttek, így a nagy kénytelenségükben, de úgy utáltak, hogy azt elmondani nem lehet. 

-Maga tényleg sír? De miért?! Nincs itt semmi baj.
-Hát kicsit félek.
-Fél?? Nincs itt semmi félnivaló. Nem fog érezni semmit. Pikk-pakk túl lesz rajta.

-Gyereket készülök szülni!!!

Tört ki belőlem. De akkor már kurvára sértett voltam és megbántott 

-És nem így készültem. És tudom, hogy erről önök nem tehetnek, de itt ülök baromi régóta és fogalmam sincs, hogy mi van! Fázom, pisilnem kell és hamarosan hátbaszúrnak egy bazinagy tűvel és órákig nem fogják odaadni a gyerekem......-ömlöttek belőlem ki a szavak


Mire közbevágott megnyugtatólag:
-Jajjj, hát csak elhúzódott az értekezlet.-Mindjárt itt lesznek az operatőrök, (igen ezt a szót használta) és minden rendben lesz.

-Ok, mondtam szipogva és kissé elszégyellve magam a kitörésért... mire annyit azért még hozzátett, hogy jobb lesz, ha nem sírok itt tovább, mert hányni fogok!

Szuper! Sokkal jobban voltam!

A beteghordó visszalépett és bátorítólag megfogta a kezem.

-Itt leszek! Végig! Én fogom magukat visszavinni a szobába.
Na ettől valóban picit jobb lett. És valóban így is lett.

Megjegyzésként még csak annyit, hogy ez Budapest legjobb baba-mama barát kórházában történt és az intézet többi része valóban meg is felelt ennek, és le a kalappal az ott dolgozók előtt..
De, ami ott, abban a fél órában történt, annak azért elég sokáig voltam a rémálmodója. És ehhez tényleg nem kellett volna sok, hogy ez ne így történjen."